«

»

Gyász

El kell tudni engedni!

Azt mondják elengedni tudni kell! A megváltoztathatatlan dolgokat felesleges napokig, akár évekig siratni. Minél nagyobb termetű a kutyus, annál rövidebb ideig él. Míg egy németjuhász életkora 10-13 év lehet, addig egy tacskó akár 18 évig is élhet. Persze ez sem csak és kizárólag fajtafüggő! Mi emberek is különbözünk, valaki már 40 évesen megbetegszik, más pedig akár a 100. életévét is megünnepelheti. Mitől lehet ez?

Mennyire figyelt oda magára?! Kutyák esetében 100%-ban a gazdi tehet arról, hogy mekkora életet ad neki. Bármilyen okos lehet egy eb, arra azért nem képes, hogy megvegye magának a vitaminokban dús eledeleket, sőt arra sem, hogy önmagát képezze, mozgassa. Nekünk, gazdiknak kell megadni neki azt, ami formában tarthatja. Persze az idő véges és vagy elfogadjuk, vagy nem, legtöbbször túléljük négylábú kedvencüket.

A gyász időszaka mindig nagyon nehéz és sajnos ezt az állapotot már akkor elkezdjük, amikor kutyatársunk még él. Azaz, ha kiderül, hogy megbetegedett, de még él, mi már elkezdjük siratni. Ha észben tartjuk, hogy elmúlt már 10 éves is, nap, mint nap eszünkbe jut, hogy eljön az idő, amit már nélküle kell megélnünk.

Mindez érthető is, számunkra, embereknek, de a kutyáknak is az? Valószínűleg: nem! Honnan tudnák ők előre, hogy mi fog történni? Az orvos diagnózisait nem érti, sem azt, hogy a gazdi miért sír állandóan. A kutya a jelenben él, soha nem gondolkodik előre. Természetesen megérzik, ha eljön az idő, hogy az örök vadászmezőkre kell távozni, de sokáig csak értetlenül áll a gazdi gyenge energiái elé. A gyász ugyanis gyengeséget okoz a lelkünkben, ez pedig gyenge energiával társul. A kutya ezt érzi meg pillanatok alatt, csak azt nem tudja, hogy a korábban érzelmileg erős falkavezérével mi történhetett.

Melyik a jobb, ha már akkor elbúcsúzunk kutyánktól amikor még él? Vagy kihasználunk minden együtt töltött időt kedvencünkkel, és csak akkor siratjuk, ha ő azt már nem látja? Emberfüggő, hogy kinek melyik a könnyebb, a kutyáknak viszont biztos, hogy az utóbbi a jobb! Amikor ténylegesen eljön az idő, hogy örökre elváljanak útjaink mindketten tudni fogjuk. Azt hallottam, hogy az emberek megérzik az utolsó másodpercekben, percekben azt, hogy eljött a halál ideje. Ezt természetesen még nem tudom bizonygatni, azt viszont igen, hogy a kutyák 100%, hogy megérzik ezt. Az én németjuhászom rákos lett 11 évesen. Épp az orvostól haza érve, vizet készítettem neki, Dixie akkor már legalább egy napja nem tudott lábra állni. Míg én a vizet öntöttem az edényébe, balról megláttam, hogy utánam jött, majd beterelt engem a fekvőhelyére, az ölembe hajtotta fejét és a karjaimban elaludt, örökre! Utolsó erejével engem hívott, a legjobb barátját, amiért mindig hálás leszek neki. Valami érthetetlen okból jelzik odafentről, hogy mikor kell eltávozni!

A gyász fontos, de nem szabad túl hosszú időre elnyújtani. Itt jegyezném meg, hogy az nem jó megoldás, hogy minél hamarabb vegyünk új kutyát, hogy majd a fájdalom is gyorsabban elmúljon. Nem ez történik majd. Amíg nem hevertük ki társunk halálát szigorúan tilos új ebet beszerezni. Miért? Mert akkor biztos elszabadul a pokol. A kis jövevény a gyász miatt gyenge gazdit érez a közelében és ezért átveszi majd ő a domináns szerepet. Amíg régi kutyánkra gondolunk, nem foglalkozunk a kicsi érzéseivel, gondolataival, nevelésével. Higgyék el, előbb-utóbb a fejünkre nő. A legtöbb probléma az olyan kölyökkutyákkal van, akik gyász időszakban kerültek a gazdihoz.

Megoldás? Talán az, hogy mindennek eljön az ideje, felesleges azt sürgetni! A megváltoztathatatlant csak elfogadni lehet, nem pedig átalakítani. Rengeteg dolgot lehet a kutyáktól tanulni, de a legeslegfontosabb az, hogy a jelenben élnek és ezért tudnak akkor is boldogok lenni, ha épp haldokolva a gazdi kezében fújhatják ki utolsó lélegzetüket!


3 comments

  1. Gál Nikoletta

    A fentiekhez azért még hozzátenném, hogy sajnos egyre többször találkozunk 10 éves körüli kutyákkal, akiket a “gazdájuk”, szóval az ember, akinél laktak, leadott a sintértelepen. Vagy egyszerűen kidobják az autóból. Mert öregek.
    Gondolom azért, mert az állatvédelmi törvény értelmében állatorvos nem altathat egészséges kutyát…

    Természetesen NEM ilyen “elengedésről” szóltam a fentiekben!!!

  2. Gál Nikoletta

    Orsink elvesztésekor (foxi) nem tudtam elengedni, feldolgozni a történteket. Féltem, hogy megkopik az emléke (mekkora marhaság…!). Évekig nem tudtam állatos filmeket se nézni, akár delfinről vagy hangyáról.
    Sok év után, tudatos keresés eredményeképpen rátaláltam a foxis fajtamentőkre. Egy ideig egykét fuvarral, sétáltatással, blogírással segítettem nekik. Most egy “égetnivaló” rosszcsont ideigleneseként mondhatom, hogy igen, sikerült feldolgozni a veszteséget.
    Orsi képe valamennyire tényleg megfakult. A gesztusai, reakciói helyzetekre, a szokásai viszont tűélesek maradtak.
    Ne féljünk elengedni a távozót!

  3. Körmendiné Judit

    Nagyon szép volt, megkönnyeztem.
    Szép napot !

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A hozzászólás szövegében az alábbi HTML kódok használhatók: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>